1. fejezet
Büntetés?
Lassan és kecsesen lépkedek a lécen. A talpam úgy kopogott a száraz fán, mint ha pisztoly dördülne minden egyes lépésemnél, pedig mezítláb voltam. Egy lécen kullogtam a semmi felé. Nem voltam tudatában, hogy hová megyek csak el innen. Már éppen a palló végéhez értem, amikor egy hang zavart meg:
- Abigail! – mi ez? – Abigail Brown! – rikácsolt megint a hang, már bántotta a fülem.
Ekkor eszméltem fel: A francba! Elaludtam az órán! De milyen óra van?
- Abigail Elizabeth Brown! – ez mintha Mrs. Williams lenne, akkor töri van. Abból nem állok valami jól. Fel kaptam a fejem és egy felpaprikázott, szigorú arccal találtam szembe magam.
- Öhm… elnézést!? – hebegtem bizonytalanul.
- Az igazgatóhoz! – parancsolt rám és már írta is a papírt.
Még jó, hogy az apám a diri. Ahogy ballagtam a főnöki iroda felé, azon gondolkodtam, vajon milyen büntetést kapok majd. Ugyanmár, egy figyelmeztetéssel megúszom… Beléptem és rögtön Marcia fogadott:
- Miss Brown! Az apja még nincs itt.
- Nem baj. Megvárom – kicsit levert voltam és nem volt kedvem visszamenni az órára.
Csöppet körülnéztem a szobában, a bútorok régiesek , de szépek ez apa izlésére vall. Talán a házunk is ilyen stílusú lenne, ha engedtem volna, hogy ő rendezze be. A falak bézsre voltak festve, rajta egy-két képpel. Jó fél órát ültem ott. A nagy elmélkedésemet csak az ajtónyitás zavarta meg. Kíváncsian fürkésztem ki az, apa volt. Ingerülten rámpillantott, végignézett, elvett az asztalról egy köteg papírt, és a saját irodájába indult. Bementem vele, leültem a székre, szembe vele, és letettem elé a cetlit, amit Mrs. Williams adott.
- Mit csináltál?
- Elaludtam – közöltem a szememet lesütve.
- Tudom, hogy anyu halála megviselt, de igazán összeszedhetnéd magad!
- Jaj, apa! Hagyjuk már. Csak adj egy figyelmeztetést és megyek.
- Nem Abi. Azóta vagy ilyen!
- Ilyen? – kérdeztem vissza cinikusan – Miért milyen vagyok?
- Azelőtt, olyan szorgalmas és jótanuló voltál – közben írta a cédulát – most meg egyre jobban rontasz, szemtelen vagy, alszol az órán – az utóbbit ki is hangsúlyozta – megváltoztál.
- Nem csak én. Mikor volt mostanában egy szabad órád, amit együtt tölthettünk volna?
Szánakozva lenézett és átnyújta a papírt, kikaptam a kezéből és kiléptem az ajtón. A fecnit szemléltem, amire nagy betűkkel ez volt írva: BÜNTETÉS! Mi? Büntetés? Az azt jelenti, hogy délután a könyvtárban kell kuksolnom. Klassz!
Kicsöngettek, a folyosó másodperceken belül megtelt diákokkal, és hangzavar áradt az osztályokból.
