3. fejezet
A könyvtalálkozó
Este még egy kicsit néztem a tv-t, majd úgy döntöttem félreteszem magam holnapra, de ekkor apa nyitott be.
- Abi! Alszol már?
- Igen – nem mozdultam, bár így már tudta, hogy még ébren vagyok.
- Beszélhetnénk? A reggeli ügyről.
- Apa megkaptam a büntetésem, és…
- Nem igazgatóként szeretnék beszélni veled, hanem úgy, mint az apád.
- Mit szeretnél – mégis felültem, csak végighallgatom és alhatok tovább.
- Ez komoly dolog. Miért aludtál el?
- Fáradt voltam az óra pedig unalmas volt, ennyi.
- Szerintem nem te vagy az egyetlen aki unta az órát, mégis tudta tartani magát. És David sem…
- Igen tudom, David a tökéletes, ő sohasem csinált semmit rosszat; Abigail miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád? Ezt ismerem, nem kell mégegyszer elmondanod. Na most már alhatok?
Kedvesen nézett rám:
- Szeretlek, ugye tudod?
- Énis – átöleltem és visszafeküdtem.
- Jóéjt! – kiment és lekapcsolta a villanyt.
Hamar álomba merültem. Nagyon mélyen aludhattam, mert az egyik pillanatban még este volt a másikban, pedig már erős fény bántotta szemem.
- Abbs kelj fel! – hallatszott Dave álmos, érces hangja.
- Mindjárt… - nyögtem fel félálomban – mm… mondd apának, hogy ma nem megyek suliba.
- Suliba? Abby szombat van - erre azonnal kipattant a szemem, bágyadtan Davidre néztem, és ő csak mosolygott – Már 11 óra. Ideje felkelned.
Kivánszorogtam az ágyból a fürdőbe és valahogy összeszedtem magam, majd lementem és elkezdtem rágcsálni a reggeli műzlimet.
- Mehetünk? – állt elém a bátyám.
- Hova? – összehúztam a szemöldököm.
- Hát a Christopher Paolini könyvtalálkozóra. Megígérted, hogy eljössz!
- Ja tényleg – húztam a számat – Az ma van?
- Légyszi! Megígérted!
- Jólvan – forgattam a szemem – várj egy pillanatot.
- Szuper! – vigyorgott megállás nélkül.
Felmentem és kitártam a szekrényem, mit vegyek fel? Ez csak egy idióta könyvmoly találkozó lesz, ott tökmindegy mibe leszek. Így kivettem egy nadrágot és egy felsőt a fiókból, mellé a tornacsukámmal.
- Mehetük már? – sürgetett.
- Igen. Megyek már – lerohantam a lépcsőn, de közben megbotlottam, és két fokot estem. A földre zuhantam, ámde azon nyomban fel is pattantam onnét.
- Te jó ég! Jól vagy? – David odafutott hozzám és képenröhögött.
- Köszönöm szépen! – mondtam szemrehányóan – Menjünk!
Gyalog mentünk a találkozóra, egy kis könyvesbolt volt a helyszín, bent már sokan várakoztak. Dave nagyon izgatottan kukkantott be a kirakaton.
- Talán még lesz helyünk .
- Pff… ugyanmár… - hangosan felkacagtam.
Mérgesen nézett rám, majd bementünk. Tényleg sokan voltak, nem hittem a szememnek. Csupa buggyant, agyalágyult, féleszű sc-fi rajongó, akik kedvenc írójukra várakoztak. A polcok között volt egy kisebb rész üresen, itt sorakoztak a székek, négyzet alakban, elöl pedig egy asztal, amihez éppen egy fiatal srác ült le. Őrült örjöngésbe tört ki mindenki, valószínűleg ő lehet a szerző. A bátyámmal az utolsó sorba ültünk le, mert csak ott volt hely (szerencsére). Christopher Paolini elkezdte a mondókáját. Nem is igazán figyeltem oda amit mondd, a gondolataim úgy cikáztak, mint a bogarak a lámpafénynél.
